Gondolat címkéhez tartozó bejegyzések

Mindig kinn, mindig benn

by

Hétköznap reggel van. A régi hibát követem el: bármekkora zsákot tele tudok pakolni. Hiába érek haza délre, jó ötletnek tűnik bedobni a fejlámpát is. Túlzás. Kiveszem. Kés, öngyújtó mindig kell. Tegyek-e el fémbögrét a termoszhoz, vagy elég a saját pohara?

Vettem egy olcsó túrabotot. Hiszek is benne, meg nem is. Tudom, hogy hasznos, de nem tudom használni. Leparkolom a kocsit, és percekig nézem a behavazott erdőt. Odabentről.

Az első ötven-száz méter után megállok. Hogy most ez lesz, gondolom. Két-három óra egyedül az erdőben. Szólónak hívják, amikor az ember egyedül vág neki. Közben, ha figyelek, megszületik valami bennem. Nem mindig az, amit szeretnék. Körülbelül úgy kell elképzelni, mintha tojáslevest szeretnék enni, de krémes lesz a vége. Nem viszem túlzásba a mantrám megfogalmazását. “Fenn és lenn.” Jó szlogen, amikor az ember épp egy vulkánt készül megmászni.

Ropog a hó. A könnyű, olcsó bakancsom jól veszi az akadályt. Észreveszem, hogy kevesebbet izeg-mozog a talpam és a bokám. A túrabot teszi a dolgát, néha csuklóból, kézből is dolgozom. Kevésbé vagyok esetlen.

A mantrám hamar elfelejtem. Az erdő szép, de nem túl érdekes. Apró cinegék és talán pintyek röppennek ide-oda néha. Unatkozhatnék is akár, de menni kell felfele. Egy férfi és egy gyerek jön szembe. Szép lehet apának lenni. Nehéz, de szép. Kívülről is látszik valamennyi a kapcsolatukból. Szép programot találtak ki ma reggelre. Biccentek, köszönnek.

A gerincen, mint mindig fúj a szél. Melegebb, mint általában. Déli szél. Egyébként csend van. Friss vaddisznónyomok. Eszembe jut a legelső alkalom, amikor egyedül mentem az erdőbe. Féltem, persze. Nem olyan régen volt, a Mátrában indultam el egy vászontáskával a vállamon. Úgy féltávnál megijedtem és visszafordultam akkor. Nem ismertem azt az utat.

Valamivel a csúcs alatt megállok. Megeszem az egyik csokim, és gőzölgő teát töltök a termoszból. Túl forró. Jól jönne most a vékonyfalú bögre. Felmelegítené a kezem, és hamarabb is ihatnék. A sátorformájú menedék, ahová behúzódtam, sok szép emlékem őrzi. Elpakolok, végigsimítom a kezem az egyik gerendán, és a csúcs felé indulok.

A kilátó tetején állok. Egyedül vagyok. Odafenn hideg van.

Vizek

by

A patak fölött fahíd vezet át. Ahogy a halszálka-mintásan rakott deszkákra lépek, jó tízméterre előttem rétisas röppen fel. Jobbra vizesárok, rajta három-négy vastag ág: gyaloghíd. Talán ugyanaz, de biztosan ugyanolyan, mint 25-30 évvel ezelőtt. Gyerekkorom vízivilága és az ökológia.

Bővebben… →

Futunk tovább

by

Néhány hete még az eget nézegettük, és örültünk az erdőben beálló csendnek. Arról beszélgettünk szűkebb és tágabb köreinkben, hogy a karantén egy komoly élmény lehet azzal kapcsolatban, hogy megéri kicsit visszakapcsolódni az emberibb élethez. Minden kornak azok a propaganda-szavai, amiből hiánya van: háborús koroknak a béke, az állandó kattogás korának pedig a lelassulás. Azt hittük, lelassulunk, ehelyett hagytuk továbbrobogni a szekeret, aminek egyik másik csapja vagy csavarja el is tört a nagy rohanásban. Futunk tovább, vagy mi lesz? Bővebben… →

A japán alaprajzok

by

fullsizerender-1

Elég érdekes, hogy az európai modern építészet — finoman fogalmazva is — sokat merített, inspirálódott a japánból. Ami engem nagyon megfog, az a japán építészet organikus szemléletének felismerése, ami kiválóan tükröződik az alaprajzokon is. Rögtön megfigyelhetjük, hogy az unalmas európai méter és négyzetméter helyett valami egészen mással találkozunk itt: a tatamival, azaz a gyékényszőnyeggel. Ez, hasonlóan az angolszászban még tettenérhető mértékegységekhez, a valós emberi arányokat hozza be a tervezésbe és a leírásba. Ahogy minden más hasonló mértékegységet, úgy a tatamit is (többször) szabványosították a történelem során. (A 17. századtól ez 91 x 182 cm.) Tulajdonképpen az ebben is tettenérhető organikus szemlélet az, ami megfogta az európai moderneket, hogy aztán a tényleges spritiuális, radikális tartalom nélkül létrehozzák a ma ismert épületeket, például a Vízesés házat.

fullsizerender-2

A képek forrása: Szentkirályi Zoltán (1980) Az építészet világtörténete. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest.

-g-

Ti amúgy mit gondoltok a békéről?

by

Kemény időket élünk. Még akkor is így van ez, ha ezt szalvétával a kezünkben merjük csak kimondani. Megmondóemberek elemezgetik ideológiai és politikai hovatartozásuktól függően, hogy milyen okok vezettek ide, próbálják értelmezni az értelmezhetetlent, hogy mi van, és a felelős európai gondolkodók imidzsét végleg levetve jósolgatnak arról, hogy mi lesz. Miközben annyi azért tisztán látszik, hogy rohadt nagy baj van, és ebből nem igazán lesz semmi jó.

Felesleges a kérdés, hogy végül is tönkreteszi-e az ember a klímát. Hiszen hát eleve jól kéne bánni a dolgokkal, ugye. Jól kéne bánni a levegővel, mert a levegő a barátunk, azt lélegezzük be. Jól kéne bánni a vízzel, mert a víz a barátunk, azt isszuk. Jól kéne bánni a talajjal, mert hatalmas ajándéka a világunknak, hogy a ledugott magocskából gyümölcsöt adó fa lesz. Hogy van-e a klímaváltozás vagy nincs, bizonyos értelemben semmin se kéne, hogy módosítson. Bizonyos értelemben meg arra kéne buzdítson mindannyiunkat, hogy most azonnal valahogy radikálisan másképp kezdjünk el élni. Ezt meglépni nagyon nehéz, hiszen az alapvetően fővárosi sajtó mémbuborékjában élő emberek teljesen mást képzelnek a létező valóságokról, mint amik azok “valójában”. Az Őrség és a Káli-medence vidékdiznilendje, ahol évente két hétig hosszúszoknyában és lapostalpú cipőben lebattyoghatunk a termelői piacig, hát az nem a valóság. Mindegy is.

A környezeti válsággal párhuzamos, vagy inkább ugyanannak a mély válságnak egy másik aspektusa a politikai-diplomáciai válság. Az erősebb kutya politikája azt diktálja, hogy ha nincsenek beépítve fékek és ellensúlyok (és már nincsenek), akkor előbb-utóbb valamelyik kutya harapni fog. Aki látott már kutyaviadalt kikockázva a Fókuszban, az tudja, hogy sokáig tart, nagyon sok a vér, és sok az áldozat. Nem nagyon éri meg. De a paraszt dobálja be a papírpénzt, tapsol és őrjöng, és végül mindenki úgy érezheti, hogy lejátszottak valami meccset. Csak közben kicsit szarabb lett a világ.

A nagy okoskodás és civakodás közben egyetlen hang mintha nem jutna el a fülünkig. Ez pedig a béke hangja. Megbékélni önmagunkkal, a természettel, az ellenségünkkel. Hogy ezeket lehetne, tulajdonképpen, szeretni is, ha már békét nem tudunk velük kötni. Szeretni a folyót, nem szabályozni és szennyezni. Szeretni a minket rafkósan széthekkelő ellenséget, és tudni, hogy alapvetően rosszul vagyunk összerakva ezzel az egyre fokozódó hangoskodással, és bizonyos pontokon átadni az irányítást a béke követeinek. Hisz rengetegen dolgoznak a békéért. Oda kéne állnunk, és nekünk, akiknek van hangunk, a békéről kéne beszélnünk. Miért is nem tesszük? Szociáldarwinista okoskodások, malthusiánista áltudomány és politológiai félrebeszélés helyett mi volna, ha azt mondanánk, hogy mi, emberek, hát ehhez nem járulunk hozzá. Köszönjük, politikusok, hogy erősek vagytok, de itt mi döntünk most. Arcvesztés nélkül kiszállhattok, mert most mi döntöttünk, és nem kérünk a hadakozásból és acsarkodásból. A békétlenségben és a háborúban nincs semmi szép.

-g-