Mohács az egyik legdélebbi városunk. A folyami hajózás számára határ, a lakói láthatóan szeretik, és bár jelentős szláv lakossága van, minden ízében magyar. De mi történik, ha csak úgy megállunk ott egy-két órára?
Különös hely – ez volt az első jelző, ami eszembe jutott. A második az, hogy kettős, kétarcú. Egy sima hétköznap délután egyszerre volt csendes és bizonyos pontjain élettel teli.
A várost egy betonvédmű választja el a Dunától, ráadásul közvetlenül mellé (a védett oldalra) festették fel a kerékpárutat is, amitől lehetetlen nyugodtan korzózni a felső úton. Ugyanis, dobpergés, itt valóban bringáznak az emberek, nem csak egy vidéki alibi kerékpárúton bóklászhatunk. Előbb-utóbb érdemes az egyik ilyen áttörésen lelépcsőzni az alsó, rakparti részre. A szemfülesek észrevehetik, hogy árvíz esetén ezeket az átjárókat villámgyorsan le lehet zárni.
Ahogy az a magyar Duna-menti városkákkal van: élik is az emberek a Dunát, meg nem is. A Facebook szerint működik egy marha jól kinéző Bárka Bár a parton, ez sajnos minden további magyarázat nélkül zárva volt. Pedig megittam volna egy pohár bármit. Ismerős látványként fedeztem fel a Duna Safari hajóját, és a nagyobb hajókon túl sok privát ladik, csónak ringatózott a vizen. Egy darabig követtem a szememmel a Dunát, és arra gondoltam, az ott talán már Horvátország. (Valószínűleg nem látni el addig.)
A város egyszerre álmos és érdekes. Nem sok minden történt egy hétköznap délután itt, vélhetően a járvány sem tett jót a vendéglátásnak. Az izgalmasabbnak tűnő helyek mind zárva voltak a parton.
Ezt a képet egyáltalán nem tudom megmagyarázni.
Néhányszor már én is átkeltem a mohácsi komppal a túlpartra, és a hajó méretéből is látszik, hogy fontos szerepet tölt be a közlekedésben a vízi jármű. A Dunán általában sokkal kisebb kompokkal találkozhatunk.
A meleg eléggé fejbevágott, és komolyan aggódni kezdtem, hogy hűsítő nélkül maradok. Ekkor figyeltem fel a csíkos napernyőkre és strandszékekre, meg a KOLIKO feliratú konténerre. Egy kicsit bátortalanul a Duna fölé helyezték el a fagyizó-kávézót, és a székek is murvára kerültek. A fák között talán jobban mutatna ez az egész. Nem teljesen ugyanez a műfaj, de a szentendrei Kacsakő simán lehetne jó példa, merre volna érdemes mozdítani a konténeren és a napernyőkön. Közel a vízhez, be a fák közé. Ittam egy kicsit túlárazott jeges shake-et – ami persze nem a hely hibája, egyszerűen minden túl van árazva ma Magyarországon, elgondolkodtam a kávén is, de aztán inkább odébbálltam. Cuki hely a Koliko, családok álltak sorban itt a fagyiért, én pedig ki akarom próbálni a kávéjukat is.
Visszafelé sétálva álldogáltam kicsit a téren, ahol az egyik katolikus templom van. Csinos kis barokk épület. Szívesen leültem volna itt, de valahogy nem nagyon volt hely. Barátságos, hűvös, biztonságos érzeteim keletkeztek itt, ez pedig sokat lendített bennem a város megítélésén.
A halászcsárda is zárva volt, ami azért kissé fura júliusban egy dunai várostól.
Mint Magyarországon mindenütt, úgy itt is megérdemelnék a modern épületek, hogy egy hozzáértő építész segítségével újítsák fel őket. Valószínűleg rengeteg érték megy veszendőbe azzal, hogy évtizedekig nézzük, mi a fene lehet ez, aztán vagy ész nélkül “felújítjuk” a stílusától idegen módon, vagy lebontjuk őket.
Miközben ezt az épületet fotóztam, odajött három munkás, és kellően férfiasan kérdezték, hogy “ne haragudj, de mit fényképezel”. Velem ilyen eddig csak Magyarországon történt (egyébként nagyon sokszor, volt, hogy a saját utcámban is), egyszerűen sehol máshol nem ilyen bizalmatlanok az emberek. Olyasmit szoktam erre válaszolni, hogy “én vagyok a kiránduló, aki fényképez”. Jó lenne leszokni arról, hogy mindenkiben a fenyegetést látjuk, ezért mindenkivel szemben kicsit fenyegetően is lépünk fel.
Hát ennyi fért a gyors mohácsi kitérőbe. Hazafelé a város Dunától távolabbi részén át indultam, és láttam, hogy a sétálóutcában több terasz nyitva van, a parkokban pedig emberek sétálnak. Ahogy a Duna parton is emberek üldögéltek a magukkal hozott pléden, úgy itt is jól érezték magukat a helyiek. Különös, kétarcú város Mohács, egyszerre álmos kisváros, és közben az emberek láthatóan szeretik, élik a hangulatát. Remélem, egyszer feleszmélnek ezek a települések, mekkora érték a Duna, és közelebb kerülnek hozzá. Ahogy a kettesével üldögélő embereket néztem, közéjük tudtam képzelni a balkáni kávészettet ibrikkel, csészékkel. De innen még nem lehet átlátni a határon, és a horvátok talán nem is törökösen isszák a kávét.
-g-
Grundaktiv 