Clint Eastwood viszonylag későn kezdett el rendezni, én pedig viszonylag kevés filmet nézek meg, így csak most jutott el hozzám a Gran Torino. A 2008-as moziról nem zengtek ódát az ismerőseim, nem jött szembe úton-útfélen a plakátja, senki nem vágta hozzám a DVD-t. Így aztán teljesen elfogulatlanul néztem végig a két órás filmet az idegengyűlölő fehér amerikairól.
Egy ideje divatos minden filmre, lemezre, koncertre, sőt házibulira is rámondani, hogy katartikus volt. Valaha a katarzis sokkal magasabb minőségű történést jelentett, mint egy egyszerű szétcsúszás vagy gondolatrendszerezés. Arisztotelész már csak definiálni igyekezett a Poétikában a katarzist: a műalkotások befogadása során megélt megtisztulás, ami az embert magasabb lelki és erkölcsi világba emeli. Ebben a nem divatos, hanem eredeti értelmében a Gran Torino egy katartikus mű, melyben a tragikus hős egy kibillent világban találja magát, amelyen rést kell ütnie, és a rendet valamilyen fejlődés és emelkedés, meghaladás során helyre kell állítania. Jól tudjuk az irodalom óráról, hogy a tragédia akkor hiteles, ha az átlépő hős a legmagasabb ponton elbukik.
A film egy tipikus mítoszra vagy sablonra épít: a környéket és a fiatal fiút bandák tartják rettegésben. Ez már nem a 80-as évek, itt a karate kölyök nem szegődik el azonnal a mesterhez. Itt a mester lép először, ami rendkívül nehezére esik. Hiszen ő egy ízig-vérig liberális szemléletű fehér amerikai, aki csak annyit vár el a többi embertől, hogy takarodjanak le a gyepéről, és hagyják békén a 72-es verdáját. Különben lő. A sztori egyszerű, mint a faék. Végigmegy előttünk lineárisan, szinte semmit se kell tennünk. Az öreg Eastwood mégis egy jóadag fiatalos lendülettel rendezte meg a filmjét: a kihagyások, rövid dialógusok, jellemfejlődések és végletekig karikírozott szereplők miatt egy nagyon pörgős, élvezhető mozit nézünk. Lehetetlen nem kimondani: Eastwood utolsó filmszerepében saját magát rendezte meg. Olyan világnézeti, erkölcsi drámát, melynek végén borítékolt a katasztrófa. A hős értékrendjének kivételével bizony minden és mindenki megy a levesbe. Az persze nem garantált, hogy a világ rendje helyreáll, de egy biztos: ezután lehetetlen úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.
Nálam telitalálat volt a Gran Torino. Nagyon jól megmutatja nekünk a vulgár-liberális világszemlélet és a liberális élet közötti különbséget. Az az érzésem, hogy igen, valahogy így. A végén persze mindenki teljesen mást vár. Valami olyat, amit John Rambo tenne. Amit bármelyik veszternhős. Eastwood szabad ember, a nem éppen amerikai nevű Kowalski úr szabad ember. Egyet tesz: helyreállítja a világ rendjét.
Mindenkinek (feliratozva) ajánlom, tökéletes két óra. És bőven van mit továbbvinni belőle.
Grundaktiv 
én zengtem, bár lehet hogy nem ódákat. tényleg nagyon jó.
Thank you for sharing thhis