Ezekben a hetekben gyakran hallom a kissé szentimentális mondatot: remélem, jobb hely lesz a világ a járvány után. De vajon miért lenne?
A járvány sok változást hoz az életünkbe. A hazai politika például a veszélyhelyzet ernyője alatt elvégez egy sor olyan modellkorrekciót, amibe békeidőben lehetetlen lett volna túl nagy tét és visszhang nélkül belefogni. Ha a nagyobb krízisben valami balul üt ki, még mindig lehet a krízisre fogni. Utánahangolnak a gazdaságnak, húznak itt-ott az egészségügyön, csavarnak egyet az oktatáson, mert most úgy se lehet lekövetni, mi miért történik, minek milyen következménye van. Ezekkel mást nem is nagyon csinálhatunk, mint bízunk benne, hogy okos emberek, szakértői csapatok dolgoznak azért, hogy jobban menjenek a dolgok.
A másik fele viszont az, hogy a mi életünk, konkrétan a hétköznapi életünk jobb lesz-e? Erre mondom azt, hogy “már miért lenne?” Senkihez nem látogat el a járvány idején a jótündér, hogy varázspálcájával homlokon érintsen bennünket, és értelmesebb, szeretettelibb, boldogabb, elégedettebb életet éljünk. A vágyaink, különösen a kívülről kapott vágyaink, a társas nyomás és egyebek ugyanúgy megvannak. Néhány hét vagy hónap alatt nem múlik el mindaz, amire évezredek óta trenírozzuk magunkat és egymást. A hatalomvágy, a presztízsélet, a társadalmi hierarchia, az anyagi javak, a pénz, a nagy autó, a tartalmatlan helyekre utazás, a viselkedéses és kémiai függőségek, a túl nagy láb, a túl kis szív nem pukkadtak ki. Alig várjuk, hogy visszamenjünk ugyanazt az életet pörgetni, ahol egyik hét ugyanúgy telik el, mint a másik, ahol ugyanazokat a rutinokat csináljuk, és ahol egyfolytában azon gondolkodunk, hogyan lehetne egy kicsit jobb, boldogabb az életünk, mert itt valami nem működik, valahogy túl sok, szétforgácsol, felemészt. Az élet meg elrohan közben.
Engem ezekben a hetekben az foglalkoztat, mire láttam most rá. Figyelem az érzéseimet, és azt, mit is szeretnék kezdeni az időmmel ezentúl. Ezentúl, hogy megvan a tapasztalatom: a rigó délelőtti éneke legalább olyan hasznos a számomra, mint egy üzleti megbeszélés vagy egy kötelező alkoholfogyasztós este. Megvan a tapasztalatom, hogy semmi nem megy tönkre, ha a magam dolgával foglalkozom, és az otthonom nem egy lakógép, amibe hazazuhanok, fenntart, aztán belealszom, hogy reggelig kipihentessen valahogy. Megvan a tapasztalatom, hogy a kevesebb emberi találkozás szelíd vágyat ébreszt bennem arra, hogy minőségi időt töltsek másokkal, és nézzem az arcukat, amikor leteszem eléjük az ételt. Megvan a tapasztalatom arra is, hogy három nap alatt is át lehet verni komplett rendszereken, hogy a gyerek otthon tanuljon, én pedig otthonról dolgozzam. Korábban egy remote work-ös munkakör előállítása szó szerint évekbe került még a haladó szellemű cégeknél is.
A kérdésem az, hogyan szeretnénk egymáshoz kapcsolódni valójában? Milyen vizeken, milyen hajóval szeretnénk vitorlázni? Mit tehetek én, hogy jobb, kisebb, lassabb, organikusabb legyen az életem? Sallangmentesebb ott, ahol elfáradok, és burjánzóbb ott, ahol ünnepelek. Milyen közösségi formákat szeretnék? Vajon ha felhívom egy barátom a járvány után azzal, hogy jöjjön el hozzám, töltsünk együtt néhány napot, ugyanolyan kevéssé lesz ez neki vonzó, mint eddig? És ha engem hívnak, ugyanúgy húzom-e majd a szám arra gondolva, hogy az időm végtelen, majd megyek máskor? Mert most nincs kedvem? Mit okoz bennem, hogy tudom, ez az idő néha elfogy hirtelen? Végső soron: hogyan akarok élni, ha megtudtam a titkot, hogy egy végső pillanatban minden elfogy, amiről azt hittem, hogy az enyém?
Grundaktiv 