Petőfi Sándor Emlékméhes (Borjád)

„A kúria legintimebb helye nem az ebédlő, vagy a fogadó, vagy a könyvtár. Itt valami olyasmi született, amit a föld egyetlen pontján sem látni. Ez a méhes. El kell képzelni Berzsenyit nyáron, a sugárzóan forró napon, augusztusban, amikor ebéd után a szikrázó udvaron átmegy, hóna alatt Horatiusával és néhány papírral, amelyre ódájának vázlatát vetette.”

„A méhes a háztól ötven lépésnyire van. Az ajtót kinyitja. A kaptárak körül zúgnak a méhek és az ablakon szállnak be és ki. A kaptárakon kívül csak puhafa asztal és szék, semmi más. A lángoló kertre néz ki, aztán a méhes felé fordul, a könyv ott fekszik az asztalon, a papír, a külvilág eltűnik és elsüllyed valahová, ahonnan már nem látni a forró nyári kertet és a kaptárt.”

Kölesd és Kajdacs között található Borjád, az alig száztizennégy lakosú kis település, amely már a római korban is lakott hely volt. Házai szépen lassan összedőlnek, lakosai megöregszenek vagy elvándorolnak. Ám itt, a Sió partján mégiscsak büszkén áll a harangláb, és erre minden oka megvan.

Az egykori Sass-kúria területén található a Petőfi Sándor Emlékméhes. Vagy inkább: azt mondja nekem Istók, hogy a Sió partján (és aztán ezt jól tagolja) van valahol egy em-lék-mé-hes. Mekkora, egy emlékméhes! Én, aki Hamvas Béla Öt géniuszán nőttem fel a tavaly nyáron is, rögtön izgalomba jöttem. Egy méhes! Mert láttam én már méhest, amolyan kis színes konténeres méhes volt ez, jelentéktelen útszéli tisztásokon találkozhat vele az ember. De ezt a méhest, Hamvas Béla méhesét, Berzsenyi méhesét, és hát Petőfi méhesét még sosem láttam. Egy bejelentkező telefonhívás után útra keltünk, mentünk az őszbe. És ott álltunk Borjádon, a Petőfi Emlékhely előtt, ahol a költő országjárása, útkeresése, önmagamsága közben végül olyannyira megállapodott, hogy még néhány konkrét verset is tudunk, amely itt született. Hosszú lenne elmesélni a sztorit, pedig nagyon érdekes. Lelkes állat vagyok, össze-vissza beszélek.

Ott álltam a méhesben, ami pontosan olyan, mint Hamvas méhese. A kúriától ötven lépésre. És további ötvenre ott folyik a Sió, partján varsa, a parkban pedig dús, vidéki fű. A méhes, ez a különös intézmény lenyűgöző. Én erről miért nem tudtam? Elfelejtettek tájékoztatni! Erről nem kaptam sem színes újságot a postaládámba, sem az irodalom és történelemkönyvek nem adtak hírt arról, hogy ez a hely, a méhes lábbal taposható valósága létezik. Majdnem beverem a fejem, hopp, bevertem a fejem az alacsony mennyezetű terem szépen meszelt gerendáiba, ahol Petőfi időzött. És itt nincs vége, mert vezetőnkkel továbbindulunk. 

A borjádi Söréttorony Tolna megye egyetlen ipari műemléke. Söréttorony összesen kettő található Magyarországon, a másik Tatabányán van. Emez húsz méter felfelé és harminc lefelé, vagy fordítva, amazt meg kevésbé praktikus gondolkozású emberek inkább ötven méter magasra építették. Mert a sörét úgy készült, hogy magasra húzták az ólmot, aztán csepegtetni kezdték. A hulló ólómcseppek éppen ötven méter esés után dermedtek szilárddá. Ez a borjádi söréttorony látogatható, ott áll a gyönyörű vidékbe szúrva, mint egy vár vagy erődítmény. Pedig csak egy ipari emlékmű. 

Elbeszélhetetlen. Borjád a világ tengelye. Az egyik a sok közül. Az ott a Sió, az ott a Sárvíz, amaz meg a Holt-Sió. 

Elbeszélhetetlen. Magyarország, Petőfi, a sörétkészítők… De jó is visszatérni belétek!

-g-