A patak fölött fahíd vezet át. Ahogy a halszálka-mintásan rakott deszkákra lépek, jó tízméterre előttem rétisas röppen fel. Jobbra vizesárok, rajta három-négy vastag ág: gyaloghíd. Talán ugyanaz, de biztosan ugyanolyan, mint 25-30 évvel ezelőtt. Gyerekkorom vízivilága és az ökológia.
A patakban játszunk, akkor ennek még nincs különösebb jelentősége. A nagyszülőknél töltjük a nyarat. A fél pár papucsomat elviszi a víz. Snitt.
Néhány évtizeddel ezelőtt édesapám rákot fogott a patakban. Igaz-e, ne, tudom: mondják, hogy akkoriban nem volt éhes ember, csak szegény. Ez nem igaz, tudom, volt éhezés akkor is.
Néhány hete a Bakonyban autóztam: lábon száradnak el a fenyőerdők. Egész erdők rozsdavörösek. Ahogy a talajvíz szintje és a talajnedvesség csökken, a fák immunrendszere leáll, a kártevők utat találnak. Az apokalipszisre nem nyitott emberek persze azt mondják, a fenyő nem őshonos, tehát baj sincs. Pusztul a tölgy, különösen érzékeny a bükk, nem érdekli őket. Érdekelhetné.
A vizeket megtartani kell. Valamelyik nap ázsiai tigrisszúnyogot találtam a ház falán. Nagy bajt jelez, tucatnyi betegség érkezik vele. A mocsarasodás tehát veszélyes. Víz nélkül, öntözőcsatornák nélkül viszont ki vagyunk téve árvíznek, belvíznek és aszálynak. Lépni kell. Mondják, hogy a Kárpát-medence víznagyhatalom. Igaz is, meg nem is. Amikor már baj lesz, ez a víz semmire sem lesz elég.
Van egy vízióm: a tengerszint emelkedésével előbb virágba, majd zöldbe borul a sivatag. Talán nem a mi életünkben. Egy biztos: a megszokott övezetesség status quo-járól lemondhatunk. Szép volt a rend, ami volt, de más jön. Ahhoz kell majd alkalmazkodni. A bolygón sokan vagyunk, sok ember indul majd el. Addig kéne megérkeznie az új spirituális mesternek, aki szeretni tanítja ezt a rengeteg embert. A klímamigráció már ma is probléma, néhány éven belül viszont élet-halál dolog lesz.
Valamelyik éjjel a messinai sókrízisről olvastam. Sokféle váratlan állapot volt az emberiség történetében. Lesz majd most is. A folyamatok persze lassan zajlanak. Mint amikor kiszárad az Aral-tó. Mint amikor kiolvad a szibér permafroszt. Mint amikor szétszakadnak a jégtáblák. Itt Európában még sokáig a pénzügy meg az élelmiszer-ár lesz a kérdés, nem az életben maradás. Csak nehéz lesz. Egy-egy nagyvárosban majd bizonytalanná válik a víz- és áramellátás, de kihúzzák őket a pácból. Meg kell fogni a vizet. Túl sokan vagyunk, mindenkinek enni kell adni. A migrációt nem fogja meg sem egy kerítés, sem a politikai lózungok. Közben valahogy szeretni is kéne. Kinek a kezét fogjuk majd, amikor nehéz lesz élni?
-g-