
Mohács az egyik legdélebbi városunk. A folyami hajózás számára határ, a lakói láthatóan szeretik, és bár jelentős szláv lakossága van, minden ízében magyar. De mi történik, ha csak úgy megállunk ott egy-két órára?
Bővebben…Mohács az egyik legdélebbi városunk. A folyami hajózás számára határ, a lakói láthatóan szeretik, és bár jelentős szláv lakossága van, minden ízében magyar. De mi történik, ha csak úgy megállunk ott egy-két órára?
Bővebben…Ezen a videon még az eső és a sár is barátságos. A készítő Viktor további videoit erre találjátok. Kattintás után megnézhetitek a video testvérét is, ami szintén lenyűgöző.
Bővebben…Az idei tél leghűvösebb napjai vannak. Az ultramarin égen arany- és rézszínt csepegtető nap alig melegít valamit. Hány éve jártam itt, Petőfi méhesében? Idén lesz egy évtizede.
Hétköznap reggel van. A régi hibát követem el: bármekkora zsákot tele tudok pakolni. Hiába érek haza délre, jó ötletnek tűnik bedobni a fejlámpát is. Túlzás. Kiveszem. Kés, öngyújtó mindig kell. Tegyek-e el fémbögrét a termoszhoz, vagy elég a saját pohara?
Vettem egy olcsó túrabotot. Hiszek is benne, meg nem is. Tudom, hogy hasznos, de nem tudom használni. Leparkolom a kocsit, és percekig nézem a behavazott erdőt. Odabentről.
Az első ötven-száz méter után megállok. Hogy most ez lesz, gondolom. Két-három óra egyedül az erdőben. Szólónak hívják, amikor az ember egyedül vág neki. Közben, ha figyelek, megszületik valami bennem. Nem mindig az, amit szeretnék. Körülbelül úgy kell elképzelni, mintha tojáslevest szeretnék enni, de krémes lesz a vége. Nem viszem túlzásba a mantrám megfogalmazását. “Fenn és lenn.” Jó szlogen, amikor az ember épp egy vulkánt készül megmászni.
Ropog a hó. A könnyű, olcsó bakancsom jól veszi az akadályt. Észreveszem, hogy kevesebbet izeg-mozog a talpam és a bokám. A túrabot teszi a dolgát, néha csuklóból, kézből is dolgozom. Kevésbé vagyok esetlen.
A mantrám hamar elfelejtem. Az erdő szép, de nem túl érdekes. Apró cinegék és talán pintyek röppennek ide-oda néha. Unatkozhatnék is akár, de menni kell felfele. Egy férfi és egy gyerek jön szembe. Szép lehet apának lenni. Nehéz, de szép. Kívülről is látszik valamennyi a kapcsolatukból. Szép programot találtak ki ma reggelre. Biccentek, köszönnek.
A gerincen, mint mindig fúj a szél. Melegebb, mint általában. Déli szél. Egyébként csend van. Friss vaddisznónyomok. Eszembe jut a legelső alkalom, amikor egyedül mentem az erdőbe. Féltem, persze. Nem olyan régen volt, a Mátrában indultam el egy vászontáskával a vállamon. Úgy féltávnál megijedtem és visszafordultam akkor. Nem ismertem azt az utat.
Valamivel a csúcs alatt megállok. Megeszem az egyik csokim, és gőzölgő teát töltök a termoszból. Túl forró. Jól jönne most a vékonyfalú bögre. Felmelegítené a kezem, és hamarabb is ihatnék. A sátorformájú menedék, ahová behúzódtam, sok szép emlékem őrzi. Elpakolok, végigsimítom a kezem az egyik gerendán, és a csúcs felé indulok.
A kilátó tetején állok. Egyedül vagyok. Odafenn hideg van.
Bement ez a férfi az erdőbe, de amit ott talált, arra senki nem számított!
Mert az erdő szép volt, és nem is olyan csendes, mint azt bárki várhatta volna. Párszáz méter után a tér megnyílt, és ő száraz, langyos, tavaszi levegő illatát érezte az orrában, ami ezúttal ebek és vadak orra volt, gyorsan kapkodó, mintavételező, célért kutató orr. A dombon túl őzek, szarvasok túrták az avart a friss hajtások, sziklevelek után, a fák között pedig egyre több féle madár suhant át hangját hallatva. Tél van, és itt a tavasz. Mindenben ott rejtezik minden, mint egy hologram: tartalmazza szilánk az egészet is.
A föld felső rétege még fagyott, a patak vize itt-ott már előbukkan a jég alól. Az országszerte száradó fenyők most az öröklétet hirdetik, a tavalyi avar lassan a talajba süllyed, megjelentek a borostyán első indái. Itt vagyunk.
Be kell menni a Mecsekbe, türelmesen, fülelve, megállva. Van vajon arra szó, amikor az ember se nem túrázó, se nem kiránduló? Talán az erdőjáró az a szó, amit keresünk.
A szurdokban más emberek ereszkednek alá, hangosan, még csak nem is kiabálva. Csujjogatnak, unatkoznak talán, nem bírják a csendet elviselni, vinnyognak, vonítanak. Mintha nem volna elég a repülők állandó zaja, az úgynevezett légiforgalom. Elkerülnek minket ezek a másik emberek, végül és szerencsére, mi pedig termoszt nyitunk és teát töltünk és eszünk és megünnepeljük azt, hogy most tél van, és azt, hogy a dombon túl a tavasz túrja az avart sziklevélért, friss hajtásért.
Az erdő, ami egykor ismeretlen volt, ahol el lehetett tévedni, ma más arcát mutatta. Szellős volt, távlatokban gazdag, világos. Minden üres, az üresség is üres. Ezt veszítjük el, amikor majd robban a tavasz. Most még öleltünk rajta egyet, fémbögrénkbe vizet merítünk a forrásból, és várjuk, figyeljük ahogy tiszta vizünkben a jelen- és jövőidő összekeveredik.
G
Ott a helyünk a Velencei Köztársaságban.
Tudjuk, hogy mivel töltöttük az elmúlt fél napot, mégis meglepő élmény: ott állunk a tengeröbölben. Nehéz elhinni, hogy hét órányi autózás után megérkeztünk a türkiz víz mellé. Hét órát csak úgy elmolyol máskor az ember.
Az olajbogyó-szüret, a frissen fogott és megsütött halak, a hol hömpölygő tömeget szállító, hol végtelenül csendes utcák azonnal adják az élményt. Hogy itt vagyunk az őslevesnél. Október vége van, és begyalogolok a tengerbe. Bokámhoz tengerifű ér, a víz néhány fokkal hidegebb a megszokottnál. Belemerülök, otthon vagyok.
A lakás megfelelő méretű, a hűtőből bort veszek elő. A Grasevina itatja magát, mondom, miközben töltök a vizespohárba, de inkább csak hülyeségből mondom ezt. Éjjel persze hűvös van, pulóverben ülünk, a szemközti szárazföldön felemelkedik egy utasszállító. Nem vagyunk rajta, szerencsére.
A boltban, klasszik ábécé, mindenki beszél angolul, és gond nélkül lehet kártyával fizetni. Van egy-két komolyabb sajt a pultban. A piacról majd hozunk zsályás vagy rozmaringos mézet.
Parkolót alig találni, a városhoz közeledve az üresség és a forgatag váltja egymást. Splitben október végén is turisták ezrei, mi meg okostelefonnal keressük Diocletianus palotáját. Röhögünk, amikor rájövünk, hogy az egész az. Hogy benne vagyunk.
A temetőben és a kikötőben velencei motívumok, formák. Két fontos objekt: a csónak és a sírhely. A sekély vízben a dalmát férfiak éjjelente polipra vadásznak. Másnap a vacsorához szinte világító színű folyadék kerül elő, valami pálinkaféle a helyi gyógynövényekkel ízesítve. Minden helyi. Mondják, hogy az egyik évben a tévé napokon át győzködte az embereket, tényleg hó fog esni, öltözzenek fel melegen. Az emberek nevettek, milyen hó, és a következő három napban ezrek kerültek kórházba ilyen-olyan törésekkel.
Sajnálom az autót, amikor a kőfejtőn át a kápolnához megyünk. A hegy tetejéről látni a Várost, és látni a végtelen tengerre kihúzó vitorlásokat. Érzem, hogy most találtam meg, megvan. Már nem kapaszkodom tovább. Nézem a végtelent.
G
Gemencnek több arca van. Hogy melyiket mutatja, az attól függ, ki és hogyan közelít hozzá. Bővebben…
Ahogy a nemzeti ünnepeken mindig, úgy idén is országjárással töltöttük a március 15-ét. Nézzük meg Dunaújváros szocreál és modern építészeti örökségét! – szólt a terv. Aztán persze csalódnunk kellett itt-ott, hiszen például a tervezett múzeumi látogatást ki kellett hagynunk. Nyilván okuk van rá, de mégis hiba egy ilyen napon nem kinyitni. Bővebben…
Miért indulok el? A vadság miatt. Hogy eltévedés közben találjak az útra. Egyfajta rendből kilépek, és a rendezetlenen áthaladva újat találok.
Épp most zajlik a 26. Művészetek Völgye. Hallod, a HUSZONHATODIK! Nekem pedig a harmadik. Fesztiválok sűrűjében élünk, idén is láttuk már a Sound legjobb nőit, lement a Volt is, úgyhogy végre elérkezett a valódi kultúra ideje. Másfél nap Kapolcson.